Békák

Békák (Anura, farkatlan kétéltűek) kifejlett korban zömöktestű, farok nélküli gerinces állatok.
Hátsó pár lábuk az elsőnél jóval hosszabb, helyüket ugrálva változtatják. Megtermékenyített petéik a vízben átalakulással fejlődnek.
Párosodás idején legtöbbjük jellegzetes hangot ad. A vizet párosodás után elhagyó fajok később már nem adnak hangot (a leveli béka kivételével), de a vízben maradó fajok nyáron is brekegnek. Jól úsznak, hallásuk és látásuk is kitűnő.
A Békák a sarki területeket kivéve az egész Földön elterjedtek.
Vízparton, réteken, bokrokon, fákon, kövek alatt, pincékben egyaránt megélnek, ha elegendő és megfelelő védelmet találnak.
Kivétel nélkül ragadozók. Kiölthető nyelvük segítségével csak élő, saját maguk által ejtett zsákmányt fogyasztanak el. Főleg rovarokat, férgeket, csigákat pusztítanak.
Gazdasági szempontból éppen ezért általában hasznosak, de a halastavakban ikra- és ivadékpusztításukkal, nagyobb halak sebzésével és közvetve a haltáplálék csökkentésével kárt is okoznak. Közismert hasznos Békák: az alföldi és dombvidéki vidékek és mocsarak mentén élő vöröshasú unka (Bombina bombina), a homokos területeken földbe ásva élő ásóbéka (Pelobates fuscus), mindenütt közönséges a barna varasbéka (Bufo bufo), a zöld varasbéka (Bufo viridis), a fákon és cserjéken élő zöld levelibéka (Hyla arborea).
Mindenütt gyakori, de esetenként káros lehet a közismert kecskebéka (Rana esculenta) és az ehhez nagyon hasonló tavi- v. kacagóbéka (Rana ridibunda). Előfordulnak még a mocsári béka (Rana arvalis), az erdei béka (Rana dalmatina) és a gyepi béka (Rana temporaria).

A békák, gőték és más kétéltűek teliholdkor a legaktívabbak, már ami a párzási szokásaikat illeti. Az összefüggésre egy brit PhD-hallgató jött rá, de egyelőre nem teljesen világos, miért szeretik a varangyok a holdfényt.

Rachel Grant, a brit Open University PhD-hallgatója 2005-ben szalamandrákat tanulmányozott egy olaszországi tónál, akkor vette észre egy teliholdas éjszakán, hogy az út, amin megy, tele van varanggyal. A következő hónapokban többször megfigyelte a jelenséget, és mindig teliholdkor. Ezután utánanézett, hogy a tudományos források leírnak-e valamilyen összefüggést a békák párzási szokásai és a holdciklus között, de nem talált ilyesmit.

2006-ban és 2007-ben Grant visszatért Olaszországba további adatokat gyűjteni, és összehasonlította feljegyzéseit egy korábbi, 10 éves időszakot felölelő elemzéssel, amely egy Oxford melletti tó békáinak párzási szokásait mérte fel, illetve egy hasonló, kétéltűeket vizsgáló tanulmánnyal, amit a Cardiff Egyetemen készítettek. Az elemzések egyértelműen azt mutatták, hogy a kétéltűek teliholdkor párzanak a legszívesebben – írja [1] a BBC hírportálja.

Például a leggyakoribb békafajok, a közönséges varangy és a gyepi béka egyedei is teliholdkor érkeznek meg a költőhelyükre. „A gőték is teliholdkor a legaktívabbak, de az összefüggés itt nincs eléggé tisztázva” – fogalmazott Grant. „Úgy tűnik, ezek az állatok kerülik a költőhelyet, amikor a Hold a harmadik negyedben jár.” A kutatók az Indonéziában őshonos feketeragyás varangyról is szereztek Jáva szigetén gyűjtött adatokat, és arra jutottak, hogy ezek az állatok is teliholdkor szeretnek nemi életet élni.

Grant úgy véli, világméretű lehet a jelenség, amit eddig nem nagyon vett észre a tudomány. Az egyes fajok szokásai között viszont akadhatnak még különbségek, és az összefüggés háttere sincs eléggé tisztázva, ezért a tudós szerint mindenképpen további vizsgálatokra van szükség. Grant és kollégái most egy olyan statisztikai modellen dolgoznak, ami figyelembe veszi az időjárást és más környezeti hatásokat, például a Föld mágneses mezőjének ingadozásait.